2017. május 7.

027. Egy bonyolult történet, avagy így sikerült beilleszkednem a középiskolában

Egy blogos csoportban felmerült a kérdés, hogy kinek hogyan sikerült megszoknia az új társaságot egy-egy költözés vagy iskolaváltás után, én pedig rögtön szaladtam a gépemhez, hogy elmeséljem a történetem. A történetet, amit nem szívesen élnék át újra, ám ígérem, végül happy and lesz. 😄

A beilleszkedésem egyáltalán nem mondható zökkenőmentesnek. Már nyolcadik osztályban elfogott a gyomorgörcs, ha a továbbtanulásra gondoltam, mert teljesen egyedül kellett megbirkóznom a feladattal, hiszen a legjobb barátaim mind más és más iskolába mentek. A volt osztálytársaim közül két olyan lánnyal kerültem egy osztályba, akikkel bár nem voltam rosszban, de a köszönésnél nem jutottunk tovább. És erre még rátett egy lapáttal a tudat, hogy látszólag könnyen elegyedek beszélgetésbe bárkivel, mégis bizalmatlan vagyok és sokáig tart, mire megnyílok. Féltem attól, hogy nem találom a helyem az új osztályban, és hogy netalántán ki fognak közösíteni. Hamar eljött a ballagás, a nyár, amikor el tudtam kicsit játszani a gondolattal, hogy mi lesz velem. Nagyon sokat segített ebben Dini, a legjobb barátnőm, aki szintén egy másik iskolába ment, viszont ezerrel támogatott és biztos volt benne, hogy minden rendben lesz velem. Mondta ezt az, aki - ellentétben velem - pillanatok alatt képes bárkivel összebarátkozni... A löketet mégis ő adta és amint kikerült az új osztályom névsora az iskola oldalára, arra bátorított, hogy jelöljek be mindenkit, én pedig így tettem. Ráírtam arra, aki szimpatikus volt, mert nem akartam, hogy teljesen idegenek közé kerüljek.

Egy lánnyal, nevezzük csak F-nek, úgy chateltem, mintha már ezer éve ismertük volna egymást. Egész nyáron, szinte éjjel-nappal beszélgettünk, mindent megosztottunk a másikkal, ha éppen unatkoztunk, felhívtuk egymást, és még azt is lezsíroztuk, hogy órákon egymás mellett fogunk ülni és együtt fogjuk zabálni a békás gumicukrot, ami mindkettőnk kedvence. Legjobb barátnők lettünk anélkül, hogy találkoztunk volna. Én pedig beértem F barátságával, örültem, hogy nem leszek egyedül, ezért nem tartottam fontosnak, hogy másokkal is barátkozzak. Az ezt követő események valószínűleg máshogy alakultak volna, ha megyek gólyatáborba, ám az utolsó pillanatban sikerült összeszednem valami nyavalyát, ezért miért is ne, ki kellett hagynom - ilyen az én szerencsém. Összességében jól alakult a nyaram, mielőtt bekerültünk volna a középsuliba: nagyon-nagyon örültem, hogy ilyen gyorsan és könnyen sikerült egy legjobb barátnőt szereznem.

Eljött a szeptember, a várva várt első tanítási nap, mikor először találkoztam az új osztálytársaimmal, de a legizgatottabb F miatt voltam, hiszen még őt sem láttam képeken kívül. Mindenféle szépítés nélkül: hatalmas nagy csalódás volt. Mint kiderült, a népszerű lányokhoz csapódott és már szinte az egész osztállyal jóban volt, amivel persze nem lett volna semmi baj, ha nem felejti el megemlíteni nekem és nem hanyagol el miattuk. Az alkunk még állt, tehát padtársak lettünk, de egész nap csak a telefonját bújta vagy néha beszédbe elegyedett másokkal, csakhogy rólam megfeledkezett és nem vontak be semmibe, még csak hozzá sem tudtam szólni a témáikhoz. Amikor próbáltam nyitni F felé, beszélgetést kezdeményezni, rám se hederített. Kellemetlenül éreztem magam, olyan volt, mintha csak egy idegesítő felesleg lennék számukra. Hónapok teltek el úgy, hogy nem találtam a helyem, szünetekben egyedül ücsörögtem, tanultam vagy - ahogy a mesterem, F mutatta - telefonoztam, mert már mindenkinek kialakult a saját társasága, ahova nem akartak mást bevenni. Nem tudtam jól érezni magam, csalódtam F-ben és ez bántott a legjobban. A félévhez közeledve telt be a pohár, mikor megkért, hogy cseréljek helyet L-lel, mert már nem szeretne tovább ott ülni, ahol, és nem érzi ott jól magát. Az persze nem számított, hogy én hogyan éreztem magam vagy mi volt a véleményem. Ekkor mondta ki azt, ami egyértelmű volt, hogy a barátságunk egy óriási zsákutca, de kimondva még jobban fájt. Mérges voltam, ezért eleinte nem egyeztem bele a helycserébe, reménykedtem, hogy van még esélyünk. De nem volt. Nem akartam a közelükben lenni, rosszul éreztem magam velük annyira, hogy a tanulás sem ment valami fényesen. A makacsságom ellenére beláttam, hogy ez így nem fog semerre menni, tehát nem volt más választásom, mint megbarátkozni a helycsere gondolatával és azzal, hogy talán az új padtársammal majd sikerül összebarátkoznom. Mit hittem én! Neki is megvolt már a saját baráti köre, ahova nem tudtam tartozni. Majdnem az egész kilencedik évem így telt, az árral sodródva és beletörődve a helyzetembe.

Kilencedik vége felé közeledve felfigyeltem egy visszahúzódó lányra az osztályból, aki nagyon sokat hiányzott, szóval ráírtam, hogy megkapta-e már a vázlatokat valakitől. Hülye kérdés volt, tudtam, hogy nem volt kitől kérnie, ezért elküldtem neki én, ettől fogva egyre többet beszéltünk, chateltünk és együtt töltöttük a szüneteket. Nála éreztem azt először, hogy van remény, hogy hasonlóak vagyunk és talán ebből még igaz barátság is lehet.

Szerencsére gyorsan véget ért a borzalmas kilencedik és eljött a nyár, ami alatt feltöltődhettem és újult erővel eshettem neki a tizediknek, na meg ennek az egész barátkozás dolognak. Ezalatt leginkább a visszahúzódó lányra gondoltam, csak benne láttam azt, hogy megéri küzdeni.

Nyáron annyit chateltem vele, hogy elnyerte a „már majdnem legjobb barátnő” címet, pont úgy, mint ahogyan F egy évvel ezelőtt. A tizedik könnyebben ment, mert volt valaki, akire számíthattam és szemmel láthatóan felszabadultam, aminek köszönhetően sikerült megbarátkoznom a többiekkel, habár a legjobb barátnő címet csak a visszahúzódó lány érdemelte ki, aki egyébként egyáltalán nem volt az, csak meg kellett ismernem. Mikor jött egy új, közvetlen lány az osztályunkba, velünk töltötte az idejét és lám-lám, összebarátkoztunk. Az újdonság ereje és a lány társasági énje miatt többen csatlakoztak a társaságunkhoz, így sikerült kialakítanunk a saját, 7 fős baráti körünket, ahol a többiekkel ellentétben mi szívesen látunk bárkit. És végre jól érzem magam az osztályban, sikerült beilleszkednem. Még azokat is megkedveltem, akik olyan visszautasítóan bántak velem, megszerettem az osztályom, jó kis csapat vagyunk ám mi, sőt, már F-fel is szent a béke. Nagyjából.

Nos, ez volt az én beilleszkedős történetem. Nem volt semmi, mi?

2 megjegyzés:

  1. Ezzel nem vagy egyedul enis nehezen nyilos tipus vagyok szemelyesen������

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is, még mindig. :D A suliban az a jó, hogy már megszoktam a környezetet, szóval ha új emberrel találkozom, így már könnyebben nyílok meg ott. De bárhol máshol (személyesen) kész katasztrófa vagyok szociálisan. :D

      Törlés